Hírek

Intézeti hírek - 2016. június 6, hétfő

"A sziréna hangja most is megfog"

-interjú Hunka Balázs harmadéves orvostanhallgatóval

Találkozásunk első pillanatában feltűnt, hogy agilis, határozott, komoly meggyőző erővel bíró fiatalember. Beszédtempója, gesztikulációja azt is elárulta, hogy lendülettel éli az életét, annak minden percét kihasználva. Őt hallgatva képzeletemben felidéződik a leendő mentőorvos képe, aki szenvedéllyel, kitartóan, odaadóan végzi a munkáját, ura a helyzeteknek, mindeközben pedig fiatalok sokaságával szeretteti meg ezt a hivatást éppúgy, mint az elsősegélynyújtás tudományát.

A vizsgaidőszakban, egy sikeres mikrobiológia szigorlattal a háta mögött találkoztam Hunka Balázs harmadéves orvostanhallgatóval, aki még ebben a harcos periódusban is készen állt a beszélgetésre. Láttam a szemében az elégedettséget és a büszkeséget, amikor belelapoztam Kisiván Csabával közös művébe, Az elsősegélynyújtás kézikönyvébe, amit laikus segélynyújtók, egészségügyi szakdolgozók és oktatók számára írtak. A könyv tavaly októberi kiadása nagy változást hozott mindkettejük életébe, hisz egyszeriben közismertté, könnyen elérhetővé vált mindaz, amin hosszú évek óta dolgoztak.

 

Schweier Rita írása

 

-Mikor fogalmazódott meg Önben a mentőorvoslás vágya?

-Negyedikes-ötödikes általános iskolás lehettem, bár mindig is az orvoslás vonzott. Kaposváron, nem messze attól az utcától, ahol a szüleimmel lakunk, van egy kereszteződés, ahol sajnos, gyakran történik baleset. Tíz éves lehettem, amikor egy nagy csattanásra lettem figyelmes. Szirénázva jöttek a tűzoltók, a rendőrök, a mentősök, hatalmas volt a hang- és zűrzavar, én pedig kíváncsi gyerek lévén, a történtek színhelyére siettem. A közelben lakó felnőttek akkorra már népesen összegyűltek, és a kaposvári mentőorvosról beszélgettek, akit nagyon tiszteltek és szerettek, mert lelkesnek és odaadó szakembernek tartották. Azonnal megjegyeztem a nevét. Aztán eltelt egy kis idő, és egy kaposvári rádiónak volt a születésnapi rendezvénye egy bevásárlóközpont parkolójában, amit hatalmas koncerttel ünnepeltek. A szüleimmel mi is elmentünk erre. Mivel rengetegen összegyűltünk, a bevásárlóközpontnál állt egy mentőautó is. Engem azonnal hatalmába kerített a vágy, hogy a közelébe merészkedhessek, és belülről is megnézhessem. Szerencsémre akkor és ott személyesen is találkozhattam a doktor úrral, aki nagyon kedves és készséges volt velem, mindent részletesen megmutatott, miközben hihetetlen elkötelezettséggel és lelkesedéssel mesélt a munkájáról. Szavai azonnal belém égtek. Ezek után elkezdtem járni az iskolában az elsősegélynyújtó szakkörre, Nagy Judit tanárnőhöz, aki ugyancsak sokat segített abban, hogy az érdeklődésem ne lankadjon. Onnantól fogva ez töltötte, és tölti ki ma is a mindennapjaimat.

-Még inkább kíváncsivá tett azzal kapcsolatosan, miért éppen az orvosi hivatás vonzotta, hisz sem az édesanyja, sem az édesapja nem ezt a pályát választotta.

-Édesanyám eredetileg gyermekorvosnak készült, ám ez a terve egy-két pont híján nem sikerült neki, ugyanakkor a természettudományos érdeklődése megmaradt, jelenleg is biológia-fizika szakos középiskolai tanárként dolgozik. Édesapám autóvillamosság-szerelő, ő valóban nagyon távol áll az orvoslástól, a kórházakat sem szereti. A rokonságban azonban volt orvos, akihez édesanyámmal gyakran bejártunk, és én mindig nagy élvezettel figyeltem a fehér köpenyesek sürgését-forgását. Emellett a segítségadás lehetősége és igénye is efelé terelt engem. A mentőorvoslás ráadásul a személyiségemhez is passzol, mert szeretnék több szakterülethez érteni, és izgő-mozgó is vagyok. El tudom képzelni, hogy egyik pillanatban még a negyedik emeleten látok el valakit, aztán pedig egy balesethez száguldok.

-Nem lenne nyugalmasabb egy szakterületben elmélyedni?

-Számomra nem. Állandó pörgésben vagyok, mindig csinálok valamit, az unalmat nem ismerem. A hozzám közel állók szokták is kérdezni tőlem, hogy mikor pihenek. Azért arra is jut időm, bár a tanulás számomra mindig elsőrendű volt, emiatt gonoszkodtak is velem, nem egyszer hallottam az osztálytársaimtól, hogy stréber vagyok. Ez akkoriban bántott, de fontosabb volt számomra a cél, hogy egyszer magamra ölthessem a piros ruhát.

-Kisgyerekként is ennyire céltudatos volt?

-Igen, már általános iskola második osztályában egyedül jártam haza, a szüleim ezt engedték. Otthon tanultam, igyekeztem minden feladatot gyorsan elvégezni. „Ezer fokon égtem” már akkor is, ezt többen félreértették, még a tanáraim is, volt, aki azt mondta, hogy hiperaktív vagyok.

/Hunka Balázs, Kisiván Csaba, és szüleik/ 

 

-Gimnazista korában már a Vöröskeresztnél tevékenykedett?

-Igen, ahogy múltak az évek, egyre közelebb kerültem a Magyar Vöröskereszt Somogy Megyei Szervezetéhez, négy évig ifjúsági elnök voltam, most pedig - immár két éve - a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt Dél-Dunántúli Régióját vezetem, és tagja vagyok az elnökségnek. Könyvbéli szerzőtársammal, Kisiván Csabával egyébként egy általános iskolába jártunk, így a különböző elsősegélynyújtással kapcsolatos versenyeken mindig együtt vettünk részt, és bár más középiskolába kerültünk később, a Vöröskereszt mindig a kapcsolódási pontot jelentette számunkra. Sok verseny szervezésében közreműködtünk, több bemutatót tartottunk közösen, jártunk az utcákra, tanítottuk az embereket az újraélesztésre. Olyannyira belemerültünk ebbe az önkénteskedésbe, hogy Csabival úgy döntöttünk, létrehozunk egy elsősegélynyújtó szolgálatot is Kaposváron. Ennek immár nyolc éve, azóta összegyűlt egy népes önkéntes csapat, 50-60 taggal működünk, általános-és középiskolásokkal, egyetemi hallgatókkal. Kiegészítő szolgáltatásként, a hivatalos mentőerő mellett vagyunk jelen a különböző megyei és városi rendezvényeken, fesztiválokon. Az irányításért – a megyei szervezet felügyeletével - ma is ketten felelünk, továbbképzéseket tartunk, ápoljuk a kapcsolatot más intézményekkel. Szerencsére, egyre többen keresnek minket, és egyre többen támogatnak is, így az eszközparkunk is tud fejlődni.

-Hogyan lehet Önöket elérni? Van irodájuk?

-Külön irodánk nincs, mivel tevékenységünket a Vöröskereszt Somogy Megyei Szervezete koordinálja, így az ottani székházban zajlanak a képzések is. Az elsősegélynyújtó versenyek - országos szinten - is három kategóriában zajlanak: általános iskolásoknak, középiskolásoknak és felnőtteknek. Ezeken az alkalmakon mindig találkozunk ügyes, tettre kész, elhivatott fiatalokkal, akiket meghívunk ingyenes, évi két alkalommal rendezett képzéseinkre. Alapvetően a társaság, a közösség élménye az, ami megfogja az embereket, a diákoknak sokat jelent, hogy tartozhatnak valahova.

-Milyen utakon-módokon került a birtokukba annyi információ, hogy ezt a szolgálatot létrehozhassák, majd ebből a tudásból születhessen egy szakkönyv is?

-Nagyon sokat olvastunk, kutattunk ebben a témában, rengeteget fejlesztettük magunkat. 14-15 évesen nem csak a szűken vett szakmai irodalmat bújtuk, hanem olyan köteteket is, amiket akkor még nem is értettünk, és amilyenekből most, orvostanhallgatóként tanulok. Sokat kérdezősködtünk a kaposvári mentőállomás szakembereitől is, napokat töltöttünk el náluk. Mindaz, amit ott, tőlük hallottunk, a későbbiekben elültetődött bennünk, és a gyakorlatok, az oktatás révén ez a tudás el is mélyült. Szolgálat alatt – ha nem volt olyan eset, amin segítenünk kellett – egymáson gyakoroltunk, és sokat beszélgettünk arról, ki, mit tenne, ha baleset történne, vagy valamilyen problémával jönnének hozzánk. Emlékszem, mennyire szerettem magyarázni még gimnáziumban a kémiát az osztálytársaimnak, mert közben én is tanultam, elmélyítettem a megértésemet. Az elsősegélynyújtás  során is ezt éreztem, az oktatás mindig adott valami pluszt számunkra. Szoktam mondani, hogy mi, a szolgálattal, csak elsősegélynyújtók vagyunk, de mégis nagy a felelősségünk addig, amíg a hivatalos mentőerő a helyszínre érkezik, mert öt perc alatt is meg lehet halni. Van egy nemzetközi sportfesztivál Kaposváron, amelynek keretében foci-, kézi-, röp-és kosárlabda bajnokságok zajlanak egy héten át, 25-30 országból, mintegy hatezer résztvevővel. Ilyenkor 700-900 esetszám közötti az, amit ellátunk. Volt olyan, akit csak egy darázs csípett meg, de akadt koponyasérült és medencecsont-törött is. Biztos vagyok abban, hogy állapotrosszabbodás történne, ha nem lennénk jelen. Létünk biztonságot is ad az embereknek.

/Hunka Balázs és Kisiván Csaba/ 

 

-Zavarba hozhatja-e ma még egy-egy eset?

-Biztosan akadhat ilyen, de a zavaromat ma már jobban tudom leplezni. Mivel két egyforma eset nem létezik, ezért valószínűleg húsz év múlva sem fogok mindent tudni a leendő szakmámban, de igyekszem a lehető legtájékozottabbnak lenni, és a lehető legtöbbet tenni azért, hogy a beteg jobban legyen. 

-Akad az elsősegélynyújtáson belül olyan szakterület, amely különösen vonzza? Vagy azért, mert sikerélménye volt hozzá kapcsolódóan, vagy azért, mert szereti oktatni?

-Igen, nagyon szeretem a laikusokat az újraélesztésre oktatni. Az újraélesztés alapszintjét egyébként mindenkinek ismernie kellene, jó példa erre Amerika. Nálunk, sajnos, még nagyok a hiányosságok.

Sokat ront a helyzeten a média nem megfelelő hozzáállása, és téves kommunikációja is, így aztán sok a félelem az emberekben, nem mernek segíteni, mert olyasmit hallanak, hogy börtönbe kerülnek, vagy a segítségadás közben eltörik az illető bordáját. Pontosan emiatt tartom nagyon fontosnak ezt oktatni, és a könyvünkben is lényeges részt képvisel az erről szóló fejezet. Nagy kihívást jelent számomra még a traumás eredetű betegségcsoport, és egyre jobban érdekelnek a belgyógyászati eredetű rosszullétek is.

-Megjelent már számos, az Önökéhez hasonló kiadvány ebben a témakörben. Miért gondolták, hogy ez a szakkönyv sokakat megérinthet?

-Már általános iskolában elkezdtünk felkészítő anyagokat gyűjteni szakköröseinknek a legkülönfélébb szakirodalmakból, aztán ezt a későbbiekben is folytattuk. Úgy dolgoztunk, hogy kiragadtuk a számunkra lényeges részeket, aztán összefoglalót készítettünk belőlük. Már akkor nagyon zavart minket az, hogy 5-6 könyvből kellett egy bizonyos témához felkészülnünk.

Itt, az egyetemen, az első félévben foglalkoztunk elsősegélynyújtással, Bogár Lajos professzor úr irányításával. Már amikor felfedeztem az elsősegélynyújtást a tantárgyleírásban, hívtam Csabit, hogy keressük meg együtt a professzor urat, hátha látna a tevékenységünkben fantáziát, mivel akkor már tudtam, hogy nem létezik jegyzet e témában, amiből a hallgatók tanulhatnának. Bogár professzor nagyon örült a lelkesedésünknek, és támogatott minket kezdeményezésünkben. Először mindössze egy jegyzetformátumban gondolkodtunk, professzor úr pedig felajánlotta, hogy fölveszi a kapcsolatot a Medicina Könyvkiadó igazgatójával. Közben szorgosan írtuk a fejezeteket, közösen agyaltunk azon, mely témák, miként kerülhetnének a könyvbe. Lassanként aztán körvonalazódott, hogy nem pusztán egy jegyzet lesz az elképzelésünkből, hanem annál több. Nemsokkal később már azon kaptuk magunkat, hogy Budapesten, Farkasvölgyi Frigyesné irodájában ülünk. Zavarba ejtő találkozás volt, hisz a Medicina polcain azok a könyvek sorakoztak kiváló szakemberek tollából, amikből majdan tanulni fogok. Gyorsan peregtek az események, kész lett a kézirat is, de még ekkor sem hittük el, hogy a Medicina a mi munkánkat kiadja.

-Biztosan azért értek célba, mert hiátust pótoltak.

-A hiátust talán a koncepciónk töltötte be, hisz hasonló tematikájú könyvek voltak már a piacon. Gyakorlott elsősegélynyújtókként abból indultunk ki, hogy mi mit olvasnánk szívesen, ha ismét nekilátnánk az elsősegélynyújtás tanulásához, akár laikusokként, akár egészségügyi szakdolgozókként, vagy éppen oktatókként. Szerettünk volna jó segédanyagot összeállítani  azoknak a felkészítőknek is, akik szakköröket szerveznek ebben a témakörben, vagy versenyekre segítik a diákokat.

 /Hunka Balázs, Bogár Lajos professzor úr és Farkasvölgyi Frigyesné a Medicina igazgatója, valamint Kisiván Csaba/ 

 

-Jó forgatni ezt a könyvet, mert a hétköznapi eseményeket imitáló fotók találhatók benne, amiket Önök, maguk készítettek. Egyszerűek, jól értelmezhetőek a mozdulatok, jól illeszthetőek az elméleti tartalomhoz.

-Az elsősegélynyújtás 90 százalékban gyakorlati készségeket igényel, ezért is gondoltuk fontosnak az illusztrációkat. Tudjuk, hogy teljességgel könyvből nem lehet megtanulni az elsősegélynyújtást, de azért kedvet lehet kapni hozzá, és ha valaki már foglalkozott ezzel, a fotók sokat segíthetnek neki. A Magyar Vöröskereszt Somogy Megyei Ifjúsági Tagozatának önkéntesei voltak a baleset-szimulációs imitátorok, ők élethű sebeket sminkeltek nekünk. Köszönettel tartozunk nekik is, hisz napokat töltöttünk együtt a tanteremben, amíg összeraktuk a képanyagot.

-Esztétikai élményt is nyújt ez a könyv, borítójának színvilága azt a bizonyos piros ruhát juttatja az eszembe, amit majd felhúzni szándékozik...

-/ mosolyog – a szerk. / Ez teljességgel a kiadó érdeme, a borítót ők tervezték. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy gondosan törődtek a mi kiadványunkkal is, figyelmesek, türelmesek, kedvesek voltak, remekül tudtunk együtt dolgozni. Ugyanez vonatkozik Bogár professzor úrra is, akinek ugyancsak hálával tartozunk.

-Elégedettek-e az eredménnyel, vagy van olyasmi, amit kihagyni kényszerültek, és kiegészítésre szorul a későbbiekben, netán egy második kiadásban?

-Bevallom, a könny is kicsordult a szememből, amikor először kézbe foghattam a könyvet. Nekem adódott ez a szerencse tavaly októberben, mert Csabi Esztergomban tanul teológiát, ugyanis katolikus papnak készül. Az első példányokkal azonnal a postára siettem, hogy őt is sikerüljön megörvendeztetnem. Nagyon elégedettek vagyunk mindketten, olyanra sikerült ez a könyv, amilyennek megálmodtuk. Fél év elteltével az már látszik, hogy miként, milyen irányokban lehet egyszer majd bővíteni, de ez a „jövő zenéje”.

-Mennyire népszerű a kötet?

-Ahhoz képest, hogy mi készítettük, és annak tudatában, hogy ez egy szakkönyv, sokan keresik. Természetesen, a kiadó, és mi is népszerűsítjük, az egyetemen - főként az első évesek körében - ebben Bogár professzor úr is nagy segítségünkre van. Sok pozitív visszajelzésünk van már, a saját iskolám is jelzett felém, és más egyetemek hallgatói is, hogy a vizsgára ebből készülnek, és ez cirógatja a lelkünket.

-Azért is érdekes forgatni a könyvet, mert nem kizárólag tudományos jellegű meghatározásokat, fogalmi leírásokat tartalmaz, hanem – a gyakorlati tudnivalók mellett – közérthetően ismerteti egy-egy betegség tüneteit is.

-Talán ezzel volt a legnehezebb a dolgunk, hisz például a cukorbetegségről egy egész könyvet lehetne írni. Pengeélen táncoltunk arra vonatkozóan, miként adjunk mást, többet ebben a témakörben, ugyanakkor ne adjunk túl sokat sem. Úgy tűnik, sikerült elérnünk a célunkat, mert nemrégiben az egyik elsősegélynyújtással foglalkozó oktató ismerősünk azt mondta, ezek a háttérinformációk nagyon fontosak, és éppen elegendőek számára. Szándékoltan nem tudományosan fogalmaztunk, az volt a célunk, hogy könnyen érteni lehessen a leírtakat, és ne jelentsen aztán gondot ezt a tudást továbbadni. A latin kifejezések rejtetten jelennek meg a sorok között, úgy, hogy azokat az olvasók szinte észre sem veszik, ugyanakkor az egészségügyben továbbtanulóknak mégis hasznosak lehetnek. A nyelvezete pedig azért „közérthetően szakmai”, mert a hallgatóknak és a laikusoknak szerettünk volna megfelelni, az oktatói rész valójában plusz adalék, az külön is megállja a helyét.

 

Hírarchívum